Közeledett a karácsony. A szeretet, s a reménység talán egyetlen ünnepe. Mert ha máskor nem, ilyenkor összejön mindenki. Hogy együtt készüljünk az ünnepre, mely egy megemlékezés egy megváltóra, ki e napon született a jászol mélyén.
Mindenki ismeri Jézus karácsonyi történetét, s mindenki tudja, miről is szól a karácsony. Nem az ajándékozás ünnepe ez, hanem a szereteté. A szereteté, mely bennünk él, mindenkiben ott van, csak sokszor nem vesszük észre.
Az év legnagyobb részében elfoglaltak vagyunk a munkánkkal, vagy az iskolánkkal kapcsolatban. Nem érünk rá egymással foglalkozni, s nem marad idő egymással való törődésre. Ma már sok kapcsolat végét eredményezi az elhidegülés.
Munkahelyeinken stresszesek, s fáradtak vagyunk, iskolákban a vizsgára való készülődés őrli ki belőlünk a nyugodtságot, míg otthon, a legtöbb családban anyagi gondok miatt van állandó feszültség. Napjainkban a rohanó világ vesz körül minket, s észre sem vesszük, ahogy elrohan fejünk felett a szakadatlan, s megállíthatatlan idő.
De ha máskor nem is, karácsonykor álljunk meg, s nézzünk körül. Örüljünk annak, mely körülvesz minket, mert talán sokaknak még ennyire sem jut.
Ez a karácsonyfa története, mely nem másról szól, mint sok lélek által közösen meggyújtott, közösen felépített, s közösen ragyogtató fa, mely betölti a szentek estjét, s nem számít, fúj e a zord tél, szállingózik e a fagyos hó, tép e minket a ránk telepedő sötétség, mely mintha lelkünkbe hatolna. De a gyertya fénye ég tovább, a sötétben is, s fénylik, akár egy távoli remény, mely arra vár, hogy megérintsék, s lángra lobbantsák.

Elérkezett a december 18, csak egy hét maradt a szentek estjéig. 2010-et írunk, mi mást is datálhatnánk. A város polgármestere felkért két favágót, hogy menjenek el a határba, s vágjanak egy erős, s vaskos törzsű, égig érő fenyőfát.
- S meddig érjen? - kérdezte az egyik favágó.
- Túl a város minden épületén, még a templomtornyon is. - felelete a polgármester, barátságos mosollyal.
A fát hamar kivágták, s azon gondolkodtak, hogyan is vigyék vissza a kisvárosba a legalább 15 méter hosszú fenyőfát, mikor arra járt teherautójával egy gazda.
- Hova viszik ezt az égig érő fát? - kérdezte, miközben kiszállt a teherautójából.
- Csak a városba. Megkért a polgármester minket, hogy állítsuk fel a főtéren a fenyőfát.
- Szóval ez lesz az idei karácsonyfa? Hadd segítsek önöknek. - felelte a gazda, s a favágók ezt jó néven vették.
December tizenkilencedikére a fa már a főtéren állt, törzse mélyen beleillesztve a tartóoszlopba. A fa égnek meredt, s úgy tornyosodott a város felé, hogy bárki bárhol lakott, észrevegye a karácsonyfának szánt, toronymagasságú fenyőfát.
A főtér felé járt éppen egy szerelmes pár, kik egy hete jegyezték el egymást. Mikor kiérkeztek az utcából, megálltak a lámpákkal kivilágított főtéren, s nézték a kidíszítetlen fenyőfát.
- Szerinted mi hiányzik róla? - kérdezte a lány, mikor odahajolt a fiú füléhez.
- A karácsonyi dísz, s mitől mástól is szép egy fenyőfa, ha nem a díszeitől? - kérdezte a fiú.
- Én mást tennék a fára. Bár hiányzik a díszgömb róla, milyen is lenne a karácsonyfa, ha nem lenne rajta édesség? Hisz ne felesd el, mikor mi voltunk tízévesek, mindig azt vártuk, hogy a fenyőfára felkerüljön a szaloncukor. - felelte a lány, s a fiú bólintott helyeslés képen. El is mentek egy közeli ajándékboltba, hogy megvegyék a szükséges díszeket a fára, mert volt egy kevés pénzfeleslegük.
Délután tájt járt az idő, mikor egy mókus mászott fel a fenyőfára, hogy a tobozok között magokat keressen. Mivel elég eleséget talált rajta, egy másik mókus is követte. Tudtukon kívül, mikor a tobozokat lerágták a fától, hozzájárultak a fa díszítéséhez. A fenyőfa alatt lassan gyülemlő tobozok esztétikussá tették a fenyőfát. Kész avart képzett a lehulló toboz a fáról.
Estére már visszatértek az ifjú szerelmesek, s elkezdték a fenyőfa alját feldíszíteni. Arra járt három gyerek is, akik a szaloncukor láttán egyből a díszítők köré sereglettek.
- Mi is segíteni szeretnénk a fa feldíszítésében! - mondták kórusban a gyerekek.
- Csak bátran. Mindenki vegye ki részét a díszítésben! - s így is történt, immár kezdett valami formát ölteni a félig feldíszített fenyőfa. Estére mind a fára, mind pedig a gyomorba is került édesség.
December huszadikán arra járt egy idős házaspár, s mikor a főtér közepére értek, elkezdték szemlélni a félig feldíszített fenyőfát.
- Szerinted mitől lehetne teljesebb a fa? - kérdezte a nagymama a férjét.
Az csak nézett, s gondolkodott. Odament a fához, megérintette annak szúrós leveleit, s elgondolkodott. - Milyen az a karácsony, ahol nincs sütemény a fa alatt? - kérdezte, miközben a nagymamára nézett.
- Milyen igaz is, karácsony sütemény nélkül! El sem tudnám képzelni! Ha hazamegyünk, sütök bejglit, ezúttal nem csak az unokáinknak, hanem a fának is. - mondta a nagymama, majd elindultak egy másik utcán, hazafelé. A hó már enyhén szállingózott.
December huszonegyedikére volt sütemény is, édesség is, és díszgömb is a fa alján. A mókusok pedig már teljesen lerágták a tobozokat a fától, s díszes kis avar vette körül a fa alját.
A fa boldog volt. Nem csak azért, mert egyre népesebb sokaság csodálta, mikor elmentek mellette a járókelők, hanem, mert érezte, hogy törődnek vele. Végre ő is lehetett valaki. A szél tépte ágait, s nem volt mibe kapaszkodnia. Gyökere nem volt, a szögek pedig nem tartották jól. Kivágták, hogy aztán feldíszítsék. Tudta, ha véget ér a karácsony, az emberek már nem fognak felé nézni, s elpusztul, de addig ő lesz a város legnépszerűbb fája, s központja.
A lombhullató fák, kiken már nem ékeskedett sem levél, sem dísz, irigyen, s gőgösen figyelték mostoha barátjukat. Még csak pár napja került ide, de már mindenki csodálja.
Huszonkettedike volt. A hó szállingózott, s már mindenhol készültek a sütemények szentek estéjére. A fa mellett délután elment egy író. Éppen most fejezte be legújabb művét, s a kiadóból érkezve egy könyvkupacot cipelt. Amint meglátta a félkész fát, mellé ment, s alá helyezte a könyveket.
- Karácsony nincs könyv nélkül. A könyv az ember legjobb társa, bajban, fájdalomban, békében, háborúban. Erre mindig szükség van. - mondta az író, majd elment.
Nem sokkal később arra tévedt két villamos szerelő, s mikor a fa alá álltak, nézték annak bár alján csillogó díszeit, s ajándékhalmait, de amúgy sötét lombját.
- Mit gondolsz László, nem kéne a fának valami fény? - kérdezte István.
- Mit nem mondasz! Olyan sötét a fa, hogy nem látni a mellékutcából jól. Menjünk, hozzuk el az égosorunkat, úgyis kidobni készültünk. - felelte László, majd elindultak visszafelé.
Így kapott a fa fényeket. Most már éjszakai is mindenki látta, s ragyogott, a hold ezüstfényei alatt. Az egész város hajnalra sötétbe borult, de a fa fénylett, mert jelezte az ünnep érkezését.
Egy szegény fiú éppen a főtér felé igyekezett, amikor megpillantotta a fa alatt sokasodó ajándékhalmokat, és üres perselyeket. Odament, s kihalászta zsebéből maradék apróját, majd beleszórta a perselybe. Ebből nyalókát akart venni, de amikor a fához ért, s megpillantotta annak fényeit, elállt a szándékától. Inkább adakozott, az jobban esett neki. Mert nincs az a pénz, mely e közösen alkotott fa fényeit kárpótolná.
Elérkezett a nagy nap. December huszonnegyedike, szentek estje. Már öt órakor hatalmas tömeg gyülekezet a fa alatt, még a polgármester is kivette részét a fa díszítéséből. Hozott mindent otthonról, gyertyatartót, gyertyákat, s egyéb kacatokat. A tér gyönyörűen fel volt díszítve. Égek az utcai fények, a gyertyafények, s a karácsonyfa örömteli égői. Hideg volt, s hullott a hó, de a fény szinte forrasztotta a levegőt.
- Köszönetet mondok emberek mindazokért, kik lelkes hívei voltak a fának, s feldíszítették mindazokkal, amivel csak tudták. - szavalta a polgármester.
Egy bár mentén éppen a forró teát kortyolta a két szerelő, s elégedetten nézték a fát.
- László, én mondom, nincs szebb ünnep a karácsonynál. Ezek a fények, ez a fa, kész mennyország. - mondta István.
- Nekem mondod? Jártam már Bécsben, de még ott sem tapasztaltam ehhez hasonlót. Ez a fa ezer lélek egyben. Ahány fény lobog a márványkövön alatta, s ahány lámpa izzik a lomján, annyi remény, annyi álom valósul meg idén.
A nagymama leült egy alaposan letörölt padra a papával, s gyönyörködve szemlélték a fát.
- Emlékszel, mikor fiatalok voltunk? - kérdezte a nagymama.
- Emlékszem mama. Azok a szép emlékek. De sosem gondoltam volna, hogy ehhez hasonlót megérek. Ezért érdemes élni, ez a fa maga a megalkotott gyönyörűség. - válaszolta a papa, s a mama elégedetten bólintott.
Nem csak ők voltak a tömegben itt. A két ifjú szerelmes pár is megérkezett, hogy megszemléljék a tündöklő fát. Lelkes csókkal elborították egymást, s szemükben boldogsággal nézték a szinte vakító fa fényeit.
- Mi voltunk az első díszítők. Ki gondolta volna, hogy ennyi követőnk akad majd? - kérdezte a lány.
- Látod, tudnak az emberek összefogni, ha akarnak. Mindenki ki akarta venni a részét a fa díszítésétből. Nem az számít ilyenkor, ki mivel kedveskedik, hanem, hogy szeretettel adja az ajándékot, és lelkességgel. Az számít, hogy szereti annak, akinek szánja, és nem az, hogy minél drágább, s márkásabb legyen a holmi. - válaszolta a fiú.
Ez a fa állt a tér közepén. A kisváros, ahol állt, s azzal a pár tízezer fős lakosságával, mely élt e városban, újra találkozott szentek estjén. Az év legnagyobb részében észre sem vesszük egymást, de karácsonykor mindenkiben ott lapul a szeretet ünnepe utáni kedvesség. S bár nem mondják el az emberek sokszor, de szeretnek ott élni, ahol élnek, és szeretik egymást. Mert így alkotja e sok ember a kisváros közösségét.
- Azért ne legyél oly hiú magadra, karácsony után úgyis eltűnnek ragyogó fényeid. - mondta a lombhullató fa, saját kopársága okozta keserűségében.
- Ezek a fények nem múlnak el. Arra elegendőek, hogy egész évre erőt adjanak az embereknek, és nekem. Mert ez a szeret fénye.
- Nekem miért nem szántak semmi díszt?
- A hagyomány miatt, mert karácsonykor fenyőfát kell állítani.
- Biztos vagyok benne, hogy ajándék nélkül is szép a tél.
- Szép, mert van még valami, amit ilyenkor is lehet adni. Ha nincs pénzed, de szeretsz valakit, nem muszáj értékes ajándékot venned neki. Mert a karácsony nem az ajándékozásról szól. Hanem a kedvességről, és a szeretetről. Ha nagyon szeretsz valakit, készíts magad ajándékot. Meglátod, ha érzelem kölcsönös, ennek is fog örülni barátod, családtagod. - mondta a fenyőfa.
- Bár engem is úgy szeretnének, mint téged.
A szegény fiú is felbukkant. Mikor meglátta a hatalmas tömeget, arrébb állt, s leült a lombhullató fa tövébe. Majd felnézett. Meglátta a kopasz ágakat, s a díszítetlen koronáját.
- Neked nincsen ajándékod? Na majd készítek egyet. - válaszolta a fiú, majd odament a karácsonyfához, leemelt onnan egy ajándékot, kibontotta, s a csomagoló anyagból origamikat hajtogatott. Ezeket visszavitte a lombhullatónak, s törzseihez rögzítette.
- Így ni, máris szép lettél. Nekem sokkal szebb vagy, mint a másik fa. Nem vagy olyan fényes, de olyat kaptál, melyet szeretetből adok. Az a sok ajándék mit sem ér, ha csak úgy elé rakják a fának. De ha szeretettel szánják neki, bármi is legyen az, értékes már.
- Látod, máris van egy ajándékod. - mondta oda a karácsonyfa is a lombhullatónak, aki elegánsan nézegette lábaihoz illesztett papírfigurákat. Aprók voltak, s nehezen tudta kivenni. De örült neki, hogy már valami őt is díszíti.
- Köszönöm fiú, ha érted, mit mondok. Rám figyeltél, ezért ha tavasszal erre jársz, legszebb pompában viszonzom kedvességedet. Ez az ajándék öröké szívemben marad. Mert szeretetből adtad, és ez sokat számít!

A fiú érezte, hogy valami nyugalmat sugároz felé a fa, és ettől jobb kedve lett, majd a fa alól szemlélte tovább a karácsonyi ünnepet.
Mindenki jól érezte magát. Volt a téren ünnep, zenebona, s boldogság. A bazárok is nagy hasznot kaszáltak ezen a napon este, bár már hat óra felé sokan elindultak haza felé. Otthon várta az embereket a finom karácsonyi kalács, a kacsa, a disznótoros, és a csülök.
A fa boldog volt. Életében először érezte magát központban, s örült, hogy mindenki őt szemléli. Bár már egy évtizede az erdőben állt, soha nem érezte magát ilyen jól. Tudta, napjai korlátozottak, de inkább legyen a szép napokból kevés, mint a bús napokból túl sok is.
A fiú külön volt az ünneplőktől. Nem volt senkije, árva volt, de határozottan érezte az őt elöntő szeretetet. Boldog volt, hogy adott, s a fa is, hogy kapott. Kapni jó dolog, de adni annál inkább, mert ha valaki szeretettel ad, az olyan, mintha lelke részét ajándékozná oda.
Az angyalok ünnepeltek, s Istenek velünk voltak. Este hét órakor a templom alatt felharsant a tógát viselő, kabátos lányok kórusa, és énekelték a karácsonyt, az angyalokat, s dicsőség dalait.
A hó pedig csak szállingózott. Lassan, de biztosan belepte a tájt, elöntötte a patakokat, s takarót húzott a kisváros oly nyüzsgő népségére.

Karácsony volt, és ez szent dolog. Mert nem az a lényeg, ki mit ajándékozz, hanem, hogy szívből adja.
A karácsonyfának ez volt a rövid története. Mindenki kivette a részét díszítéséből, s mindenki azzal járult hozzá az ünnep teljesebbé tételéhez, amivel anyagi helyzete megengedte.
Az ünnep után az ajándékok szét lettek osztva a rászorulóknak, s a fa bús magányában, de dicsőn magasodott a kisváros felé, az újabb évtizedforduló felé.
Tavasszal a lombhullató fa soha nem látott mennyiségben bontotta ki szirmait ahogyan azt megígérte a fiúnak, s talán még ma is sokan elméláznának a tengernyi virágszirmon, ha be nem fejezem történetemet.

Egy karácsonyfa története