Fantasy novella

Éjszaka volt. Az úton már nem volt semmi, mégis, mintha valami lett volna, de ki tudja, mi lehetett az... talán a sötétség, mely az univerzum 60 százalékát alkotja, mint sötét anyag, vagy sötét energia. A sötétség, mely mindent elnyel, s mindent felemészt, s amit ha nem ér világosság, s fény, nyomtalanul beleveszik a mélység tengerébe, a pokolba, a megsemmisülésbe. Épp így sötét volt az az éjszaka is, ami újholdkor volt azon a kihalt, kietlen vidéken, ahol a madár se jár. Ám valaki elég bátornak találta magát, hogy belépjen a halál vidékére, mi több, egyenesen a már 300 éve lakatlan halálvárba induljon, hogy felderítse annak mélységét... mily bátor próbálkozó, ki tudja, vissza tér e még valaha...
***
Halványan pislákolt a petróleumlámpa gázfénye az asztalon, amit egy elhagyatott kunyhónak rozdás edényyekkel, repedezett bútorral, betörött ablakokkal, hiányos emeletre vezető lépcsővel rendelkező házban égett. Egy petróleum lámpa, és két oldalról két ember. Egy fiatal, és egy idős.
Az idős kék szemmel, fehér hajjal rendelkezett, gunyát viselt, arcát barázdás ráncok borították, tekintete fáradt, de eleven volt, kezei gyengék, és hidegek, s szakadt csizma volt rajta.
Vele szemben egy fiatalember ült, gesztenyebarna szemű, rövid, s hullámos kéregbarna színű hajjal, zöld plúzban, zöld nadrágban, s tiszta, épp, fényes csizmában. Tekintete élénk volt, s kíváncsi, tartása egyenes, bőre sima, feszes, fiatal.
Az öregember felsóhajtott, majd megszólalt: - Elhoztad nekem a pokol tornácáról az aranygyémántot? - kérdezte máris.
- Nem, bácsikám! - felelte halkan a fiatalember.
- És a belépő díjat, amiért elmondom, hol az aranygyémánt, elhoztad? - kérdezte tovább az öreg.
- El, bácsikám! - felelt a fiatal.
- kérem! - tartotta ki ráncos, öreg kezét az öregember.
A fiatalember zsebébe nyúlt, s kiemelt onnan egy aranyláncon csüggő deltoid formájú kristályt, aminek a közepén egy fekete gyöngy volt. Ezt átadta az öregembernek, aki kíváncsian megforgatta kezei között, majd eltette.
- Jól van, látom, nem hasznontalanul tartottál fel! - sóhajtott fel az öreg. - Elhoztad egy már rég keresett kincsemet, cserébe elmondom neked, hol van a pokol tornáca, ahonnan, ha elhozod az aranygyémántot, megkapod a várva várt örök élet elíxirjét! - mosolyodtt el az öregember.
A fiatalember az asztalra helyezte kezeit, és az öregre pillantott, majd várt.
- A pokol tornáca a már rég elhagytott pokoli vidéken, a halálvárban található! Annak is harmadik emeletében van egy lejáró az alagsorba. Ott végigmész a lépcsővel szemben, az első elágazásnál nem, de a másodiknál elfordulsz jobbra, és végig mész. A végén van egy sötét szoba, amit egy lyukas acélajtó takar. Nyisd be. Nincs bent fény, de ne is hozzál, mert állítólag ott lakozik a sötétség! - mondta az öreg, majd megállt, s figyelte a fiatalembert.
- Sötétség? - kérdezte a fiatal.
- Igen, ami elrabolja a lelkedet! - mosolyodott el az öreg. - Mivel látom, hogy nem ijedsz meg, tovább mondom. Menj a szoba jobb sarkába, ott találsz egy ablakot, ami egy alacsony folyosóra nyit. Vigyázz, sok a csapda, sokan pórul jártak már. Ha végigmész a folyósón, elágázáshoz érsz, forulj balra, ezúttal. Majd a folyosó végén egy halvány, fekete lánggal megvilágított terembe érsz. Ott találod meg valahol a pokol tornácát. Ha onnan elhozod az aranygyémántot, akkor megkapod az elíxirt! De vigyázz, mert amint a kezedbe kerül, az egész halálvár az életedre akar majd törni. Az addig élettelen vár megelevendeik majd! - így az öreg, majd befejezte.
- Elhozom az aranygyémántot! - felelte a fiatalember.
- Jó útat, fiam! - mosolyodott el az öregember, s kíváncsi kék szemével figyelte, ahol a fiatalember a kunyhó faajtójához lép, kinyitja annak nyikorgó ajtaját, s távozik.
Az öreg megcsóválta a fejét. - Na, ma sem marad éhes a sötétség!
***
Éjszaka volt, és újhold. Alig négy kilométeres hektár övezte körül az elhagyatott várt, melyet a királyság csak könyörületből tartott fent, mint tisztelet jeléül az előző kor vezető nemesi rétege iránt. Habár több nemes próbálta már birtokba venni a várt, de mind rejtélyes módon eltűnt. Persze, a király erről tudomást sem vett, ne riogassák már eféle mesékkel!
A halálvidéket, ami a vár hektára volt, könnyű volt észrevenni, mert a zöldterület ott ért véget, ahol a hektár kezdődött, és azon belül semmi élő nem volt, mintha átok ült volna a területen.
De a fiatalember belépett az újhold éjszakáján a vidékre, s enyhe légmozgás támadt fel.
Mintha egy varjú krákogását hallotta volna a területen kívülről, de nem foglalkozott vele. Sebes léptekkel haladt a vár felé. Lábai aladt recsegtek a lepusztult aljnövényzet, gaz, és gallyak szárai, s olykor kötörmelék mutatta az útat, mely egykor macskaköves út volt.
Ahogy ment beljebb, s beljebb emberünk, úgy csökkent a hőmérséklet is. Mivel ősz volt, nem lepődött meg ezen fiatalemberünk, bár furcsálta, hogy alig tett meg 500 métert, s máris több fokot zuhant a hőmérséklet. Nem csak ezt érezte, hanem azt is, hogy energiája merülni kezdett, egyre gyakrabban kellett megállnia pihennie. Mintha hegyet mászott volna!
De fiatalemberünk nem foglalkozott a figyelmeztető jelekkel. Ment tovább, mert hajtotta az örök élet iránti vágy. Nem csak magának akarta, hanem apjának is, aki szörnyen beteg volt, ezért is vitt véghez küldetéseket a városházánál, és eljutott a 22. küldetésszinthez, ahol is egy elhagyatott katakombátban megszerezte a deltoid kristályt, ami egyik rejtélyes ereklye volt, amit állítólag még 800 évvel ezelőtt elvesztett egy druida.
Mikor már több kilométert is haladt, a hőmérséklet csökkenés elérte a 10 fokot is. A szél egyre visítóbban fújt, s mintha megragadták volna láthatatlan karmok, fiatalemberünket hideg rázta ki.
De nem foglalkozott evvel sem, továbbment, rendíthetetlenül hajotta a célja. Három kilométer megtétele után már látta tornyosodni a hat emelet magas várt, amit egy pár méteres vízes árok vett körül. A kapu nyitva volt. Ablakai betörtek. Bástyái omladoztak. A vár nem védővár volt, hanem lakóvár, kicsi volt, mégis királyi pompát sugallt.
Mikor végre már közel járt, hirtelen törést hallott a magasból, megállt. Épp jókor, mert előtte lezuhant egy fél méter átmérőjű faág, s hatalmas csattanással vágódott a földre. Fiatalemerünket nyugtalanság fogta el. Mi lett volna, ha nem áll meg?
Majd tovább ment, de most már egyre gyakrabban nézett felfelé. Ám ekkor, furcsa gallymozgást hallott. Lefelé nézett, s meglátta, hogy valami az avarban felé kúszik, nagy sebességgel. Fiatalemberünk futni kezdett, de hiába, mert az avarzaj egyre csak közeledett. Mikor már nagyon közel járt, és látta, hogy nem éri el a vár kapuját, a vár előtti lepusztult kert fekete vízzel megtelt szökőkútjának peremére gyorsan fellépett, majd hátrafordult, hogy megnézze, mi követte, de semmit nem látott. Letörölte a verítéket homlokáról. Bár hideg volt, és szél fújt, egészen megizzadt a futásban. Valami furcsa félelem járta át. Talán halálfélelem? S még bent sem volt a halálvárban!
A szél már eszeveszetten csapkodott, a faágak mozogtak, lengedeztek, mint a búzamezők. Fiatalemberünk egy percig sem maradt kint, biztonságosabbnak érezte, ha bemegy a várba. Így átlépdelt a kapun, s közben tekintetével az árokba pillantott. Fekete víz hömpölygött, a felszínén csontdarabok úszkáltak. Fiatalemberünket kirázta a hideg, de belépett a három méter magas kapun, a sötét beltérbe.