1. rész
Sötét volt. Már nem volt látható semmi a tisztáson, mikor felharsantak a farkasüvöltések. A tisztás végén ott állott egy szentély, az pedig be volt zárva. Ki tudja, mit őrizhetett, mindenesetre tisztító papírral volt levédve, ártó szellemek ellen.
Az erdő mélyére nem hatoltak be a telihold fényei, csak halovány pislákolás volt látható.
Egy komor alak árnyékai éppen a fához igyekeztek. Mögötte egy alacsony termetű alak árnyéka volt látható, valamint e mögött egy hatalmas állat bandagolt.
A szellő enyhe volt, kelet felől fújt, a fák ágai, levelei zörögtek, ki tudja, mily baljós üzenetet hordozva. De ez a haladó alakot cseppet sem zavarta.
Farkasvonyítás volt hallható a távolban, mire furcsa nyavalygás volt a felelet.
Nem történt semmi egyéb, csak egy kistermetű alak összehúzta magát. A fa, ahova halladtak, még messze volt, de valaki nem bírta megállni, hogy ne szólaljon meg.
- Jaj, méltóságos uram, meddig kell még mennünk ebben a kísérteties erdőben! - szólalt fel kérdően egy alacsoytermetű alak.
Akihez intette a kérdéset, nem felelt, csak tovább haladt, rendíthetetlen célját semmi sem tántoríthatta el. Meg kellett találnia a sötét gyémántot, mielőtt felkel a nap. Még nem rég nyugodott le, itt volt az egész éjszakájuk. De az alak nyugtalan volt. Nem tartotta elegendőnek az egy éjszakát. Főleg, ha a faragatlan testvérével is összebotlik.
- Sesshoumaru-szama! - szólalt fel újra a kis termetű alak.
Aki egy állat hátán ült, némán figyelte az előtte haladó termetes szellemet. Annak letört karjára terített selyembundát, valamint vállpántját, hosszú fehér haját, s lilakördíszes, vörös átfonós kimonóját.
- Jaj, méltóságos uram, a halál kísért ebben az erdőben, inkább forduljunk vissza. - mondta a szellemnek a kis termetű, botot fogó alak. Ez a bot volt a fegyvere.
Sesshoumarunk további három fegyvere volt. a Tensaiga, a Toukijin, és a Shounga, melyek biztos védelmet adtak neki.
Végül Sesshoumaru-szama megállt a fától tíz lépésre. - Jaken! - szólalt fel.
- Igen Sesshoumaru-szama? - kérdezte Jakennek nevezett kistermetű alak.
- Maradj itt Rinnel, amíg beszélek a bölcssel. - ezzel Sesshoumaru elindult a mindentudó fához.
- Jaj, uram, már azt hittem, valami fontosabbat akarsz mondani nekem. - mondta Jaken.
- Maradj már csöndben. - így Rin, aki Au-Un hátán volt.
- Te csak hallgass, te, mit tudsz te... - kezdte Jaken.
Rin leugrott Au-Un hátáról, s letérdelt. Virágok voltak a réten. Elkezdett virágokat szedni a narancssárgás ruhájában. - De szépek a virágok, Jaken, gyere szedjél te is.
- Mit csinálsz???!!! Ha meglátja Sesshoumaru, nagy baj lesz, ülj vissza Ah.Un hátára. - sopánkodott Jaken.
- Jaj, te olyan buta vagy, Jaken. - így Rin. Ah-Un egyetértően bólintott.
Sesshoumaru odaállt a mindentudó fa elé. - Mindentudó fa, hívlak téged. - mondta.
A mindentudó fa kiformálódott a kéregből, és arccal Sesshoumaru-szamára nézett. - Mit akarsz itt, öreg barátom.
- Azt szeretném megtudni, hol lelhető fel a sötét gyémánt. - felelte Sesshoumaru.
- Sejtelmem sincs, uram, csak azt tudom, hogy nagyon régen eltűnt. - felelte a bölcs fa.
- Mondj el róla mindent. - így Sesshoumaru.
- Nem bánom. Ah... a sötét gyémánt... körülbelül 45 évvel ezelőtt hallottam utoljára róla, egy szellemtől, aki erre járt. Akkor InuYasha már a fához volt szögezve. InuTashio pedig már nem élt. Hogy te hol jártál, azt nem tudhatom, csak azt, hogy a sötét gyémántot az a szellem mondta el nekem, akinek a jelenlétét már azóta sem érzem.
A fa megállt. Sesshoumarut nézte. De az rezzenéstelen arccal hallgatott. Folytatta.
- Azt mondta... a Fudzsitól északra, a Szenthegy egyik lejárójánál őrzik a gyémántot. Nagy szellemek, nagy titokban. A kulcs állítólag egy szentélyben, vagy pagodában található. - fejezte be a fa.
- Biztos, hogy igaz, amit mondasz, fa? - kérdezte Sesshoumaru.
- Azt nem tudom. De hogy a szellem nem a tükörképét mutatta, az biztos. Elszívhatták a lelkét. Óvra intelek téged a megtalálásától. - fejezte be a fa.
- Köszönöm fa. - ezzel Sesshoumaru elővett egy ékkőszilánkot, s átadta a fának.
- Még valami, Sesshoumaru, a szentély 10 kilométerre van nyugatra, a Fudzsinál pedig tűzalkimíkusok őrzik a bejáratot. - jelentette ki a fa, miközben elvette az ékkőszilánkot.
- Gondoltam, hogy ez segíteni fog. Viszlát. - ezzel Sesshoumaru hátrafordult, s visszaindult.
A fa nézte a távolodó szellemet. "Tiszta InuTashio vér folyik benne, olyan önző, akár az apja, nem beszélhető le semmiről, csak az emberi mivoltja hiányzik. Ez pedig csak az öccsében található meg."
Mikor Sesshoumaru már visszatért, Rin javában kötötte a virágcsokrot, virágszállal. Jaken bolondozott a látványtól. Amint meglátta Sesshoumarut, végighűlt.
- Á, Sesshoumaru-szama, én nem tehetek semmiről, próbáltam lebeszélni, de ez a lány... - mondta Jaken.
Rin felállt. Sesshoumaru elé ment. - Nézd Sesshoumaru-szama, ezt neked kötöttem.
- Jaken, vidd őt a hegyszorosra. Három nap múlva találkozunk. - ezzel Sesshoumaru hátrafordult, és elindult nyugat felé.
- Igenis Sesshoumaru nagyúr. Rin, gyerünk! - kiálltotta Jaken.
Ezzel Rin felült Ah-Unra, s Jaken a kantárt fogva elindult a biztonságot nyújtó hegyszoros felé. Míg Sesshoumaru a pagodát kereste, nyugat felé, ki az erdőből, a tisztás felé.
2. rész
Fújt a szél, miközben Sesshoumaru haladt az erdő közepén teljes sebességgel. A futás közben a vállára terített selyemdísz hullámzott a szél mozgásában. Tekintete szilárd meggyőzödéssel meredt előre, a cél felé. Nem tudta, mire számít majd a pagodában. Arra gondolt, hogy ha megszerzi a kulcsot, hamar továbbáll.
De még ő sem sejthette, mi vár majd rá. Csak azt tudta, hogy a sötét gyémánt egy szerzetesnek kellett. Aki majd megajándékozza cserébe egy negyedik karddal. A Funokonoval, ami még a harmadik kardnál is erősebb lehetett.
Sötét pengéje, és markolata miatt Japán harmadik legkeresettebb kardja volt. Már jó ötszáz éve nem látták a szigetországban. És hogy pont egy szerzetes őrzi, aki neki adja egy szintén ritka, de őrzött kincsért, az őt is felizgatta. A gyógyító kardja mellé így jól jön egy harmadik pusztító fegyver.
De hogy túlnője InuYashát, és InuTashio nyomába érjen, meg kellett kockáztatnia a nagyobb szellemmé vállását, viszont meg kellett tanulnia érezni. Mert InuTashio egy ember iránt érzett.
"Érzések, ostobaság." - gondolta a kutyaszellem.
S ez idáig valóban ostobaság volt, legalábbis egy bizonyos mértékben. Rin sokmindenre megtanította az emberekkel kapcsolatban. Hogy az emberek gyöngéden éreznek, és hogy kimutatják az érzésjüket. Rin óta már öccse iránt is érez valamit. Sőt, már az apját is becsülni kezdte.
Mikor megérezte a szerzetesek tisztító auráját, lassítani kezdett. Léptei láthatókká, tartása egyenletessé vált.
Tisztásra érkezett ki. Telihold volt. A hold ezüstös fénye halványan bevilágította a tisztást. Sesshoumaru megállt a pagoda előtt. Gyorsan megtette a tíz kilométert. Felmérte az épület kupoláját, a lépcsőt hozzá, a teraszát, és a tolóajtóját, ami aztán tisztító papírral volt levédve.
"Nincs más hátra, pusztítanom kell." - ezzel elővette a Toukijint.
Ekkor neszt hallott. - Sesshoumaru-szama! Erre semmi szükséged.
Sesshoumaru a hang irányába fordult. Egy japán nőt pillantott meg, vöröses- otkersárga szinű kimonóban, övpánttal, tőrrel, övéhez erősített bőrzacskóval. Hosszú fekete haja volt, szürke szeme. Arca nyúlt volt.
- Ki vagy? És mit akarsz? - kérdezte Sesshoumaru.
- A sötét gyémántért jössz, igaz? Kell neked. - jelentette ki a nő. - Segíteni jöttem.
- Nem hiszem. - felelte Sesshoumaru.
A nő legyíntett a pagoda felé, mire a tisztítópapír ketté szakadt, és a tolóajtó szétnyílt. A kulcs jól láthatóan egy márványkövön nyugodott. Sesshoumaru eltete a fegyverét.
- Nem tartok igényt a segítségedre. - jelentette ki Sesshoumaru, majd elindult a kulcs felé.
- A Fudzsihoz mész, igaz? Tudok egy rövidebb utat. És még csak harcolnod sem kell. - mondta a nő.
- Ki vele. - bökte oda a szellem, és megállt.
- Hoho, ne olyan sietősen. Feltételeim vannak számodra. - magyarázta a nő. Haja meglebbent az éjjeli szélben.
- Ki vagy? - kérdezte újból a szellem.
- Papnőnek készültem, de mágus lettem. A környékbeliek bosszorkányának tartanak. A nevem Iffinoku-csan. - felelte Iffinoku.
- Milyen feltételről van szó? - kérdezte Sesshoumaru.
- Egy éjszaka közösben. - jelentette ki Iffinoku.
- Felejsd el. Vannak jobb dolgaim, mint félszellemekkel foglalkozni. - jelentette ki Sesshoumaru, és már indulni is akart, de Iffinoku.
- Démoni erőt érzek belőled. - mondta Iffinoku. - Ha nem teszed, amit mondok, nem lesz tied a kulcs. - ezzel Iffinoku csettintett, és a kulcs a kezébe repült.
- Nem szívesen harcolok nő ellen. - ezzel Sesshoumaru a Toukijinhez nyúlt.
- Ó, erre nem is lesz nagyon lehetőséged. - ezzel Ifffinoku csettintett, és a Toukijin eltűnt.
- Hol van?... Hová tetted? - kérdezte Sesshoumaru.
- Biztos helyen van, Sesshoumaru-szama. - ezzel csettintett egyet Iffinoku, és a haja fehérré vált. - S így talán vonzóbb leszek számodra!
- Érzésekre vársz... szerelemre? - kérdezte tőle szokatlanul Sesshoumaru.
- Olyasmire, Sesshoumaru-szama. És én megadhatom neked. - felelte Iffinoku.
- Hát nem bánom, de csak egy éjszakára. - felelte Sesshoumaru.
Ezzel Sesshoumaru elindult Iffinoku felé.
- Itt? - kérdezte a boszorkány.
- Majd a hegyekben. - ezzel Sesshoumaru lehívta a felhőket, s fellépett rájuk. Iffinoku óvatosan tette ezt, mert félő volt számára, hogy leesik. De legnagyobb meglepetésére rajta maradt.
- Benned is szellemvér csörgedez. - jelentette ki Sesshoumaru.
Ezzel a felhő felemelkedett, s elindult a hegyek felé. Iffinoku Sesshoumaruba kapaszkodott. Nem mintha félne, de még nem repült. Sesshoumaru nem reagált.
Hamar a hegyekben voltak. Sesshoumaru és Iffinoku leléptek a felhőről, ami eltűnt.
Iffinoku a szellem felé fordult. - Lesz érzelem? - kérdezte komoran.
Sesshoumaru odament a lányhoz, átkarolta, és ajkuk összeért.
3. rész
A csók hosszúra sikeredet, végül Iffinoku tolta el magától a szellemet.
- Belemerülsz. - jelentette ki máris.
- Nem erre vártál? - kérdezte a nagyszellem. - Megadom.
Ezzel ismét mélyen összeérintették ajkaikat. A csók ezúttal mélyebb, s hevesebb volt, mint eddig.
Ezt követően a szellem elengedte a bosszorkányt, majd leengedte a földre a selyemtakarót. Iffinoku csak mélyen figyelt. Már régóta csodálója volt a nagyszellemnek, de még sose látta ilyen érzelmesnek. Mégis tévedett InuTashio, mikor éréketlenneek titulálta.
Ledobta a vállpántjait, lecsatolta az övpántját, majd a tétóvázó lányra nézett.
- Mire vársz? - kérdezte Sesshoumaru.
- Te is kívánsz... - ezzel a lány leoldotta magáról a kimonót, s levetette.
Csinos teste, keblei, intime domborműként ragyogtak az éjszakai holdfényben. Sesshoumaru egy pillanatra elcsodálkozott, majd ő is levetette pirosdíszes kimonóját.
Ahogy lehullott a nagyszellemről a ruha, izmos, Ádámszerű, telt felső teste, lapos alsóteste lenyűgőzte, ámulatba eljtett Iffinokut. Először látott emberszerű szellemet meztelenül.
A két test kilépett a ruhakupacból, és összefort az éjbe. Forrón melengették egymást, mintha a hideg éjszakától menekülnének. Mikor a szellem újból átkarolta a félszellemet, gyöngéd csókkal látták el egymást. Lágyan ért össze nedves, ízletes ajkuk.
Ahogy Sesshoumaru végigharapdálta Iffinoku torkát, az kellemesen elforgatta a fejét.
Iffinoku adta magát, elengedve átadta magát a szellem kényének-kedvének. Nem csalódott, a szellem, ahoz képest, hogy először folyamodott szexuális játéba, profi módon végezte.
Sesshoumaru, ahogy haladt lefelé, végigcsókolta a lány merev, szép melleit, melyek meder felett domborműként tornyosultak. A medernél lefelé haladva széles gyomorral találkozott. Ezt tanulmányozta, miközben a bosszorkány derekát kellemes maszirozásssal kényeztette, körbe fogta.
Mikor gyomrától visszatért a mellekhez, megkóstolta a mellbimbókat, majd ismét a lány torkát nyalogatta, kóstolgatta, állát mekapta. Iffinoku kelletlenül nyögött, de csak halkan, nem akarta megzavarni a szellemet munkálkodásában.
A megtestesült Éva lírai látványt nyújtott Sesshoumarunak. A lány amilyen konok volt, olyan adakozó. Sesshoumarut ez cseppet sem zavarta, beleloholta magát a ritkán megengedett pillanatokba.
Szinte megállt az idő a rövid éjszakán, miközben a fehér hajak fátolyként lebbentek az éjben. A szellem megérintette a lány intimét, de nem alázta meg magát. Csak ujjai fontoskodtak a lány hüvelyében, merev, feszes combok között ez minden férfi álma lett volna.
- Most te következel. - mondta a szellem. - Fedezz fel...
Iffinoku a mennyei érzéseket viszonozni próbálta, ő már megkapta, amire várt, félig...
A lány csókkal kezdte. Közben törékeny kezei megérintették a nagyszellem izmos, feszes, telt felső testét. "Micsoda erők duzzadhattak benne..." - gondolhatta a bosszorkány.
A bosszorkány végigsimogatta a férfi merev felkarjait, vaskos derekát, s közben sürűn kóstolgatta a betelhetetlen nagyszellem torkát, arcát, ajkát.
Megsimította Sesshoumaru holdszimbolumú homlokát, amitől Sesshoumaru felsóhajtott. Hogy a kéjtől, vagy a kelletlenségtől, azt nem tudni.
A szellem testéből illatok áradtak, mikor megszólalt, komor hangja átjárta testét, s a levegőt.
- Kellesz nekem... - jelentette ki a lány, s kezei lenyúltak a szellem duzzadástól teli intimjéhez. Az kelletlenül érzékenységében lüktetett egyet.
- Nem lehetek a tied. Csak egy pillanatra... - felelte Sesshoumaru.
- Mindennél csodásabb kincs vagy nekem... - folytatta Iffinoku.
- Hol a rövidebb út a lejáróhoz? - kérdezte a nagyszellem.
- A Fudzsi kapujától lefelé, északra. - válaszolta Iffinoku.
- Nekem csak erre volt szükségem. - ezzel a szellem eltolta a bosszorkányt, s a ruháihoz lépett. Felvette a kimonóját, s felcsatolta az övpántott. Iffinoku hozzálépett.
- Várjál... nem mehetsz el... a kulcs...
- Sajnálom. - ezzel Sesshoumaru felvette a vállpántot, törött karjára terítette selyemtakaróját, majd fellépett a felhőre.
- Ezt nem bocsátom meg... megígérted... - erre Sesshoumaru hátrahagyta a lányt, s elindult a Fudzsi felé.
4. rész
A nagyszellem hamar a Fudzsi hegy csúcsai felé járt, s feltérképeszte a hegyet, ahol bizonyára ott nyugodott a sötét gyémánt. Sesshoumaru felsóhajtott, mikor lelépett a felhőről, s megszemlélte a terepet.
- Itt kell lennie. - jelentette ki Sesshoumaru. - Az északi oldal... - a nagy szellem az északi oldal felé fordult, ahol csakúgyan ott tátongott egy barlangszáj, ahogy Iffinoku mondta. S nem csak a hegy nyilvános bejáratánál lehet bejutni, hanem máshol is...
Ez azt is jelentette, hogy a fa már olyan öreg, hogy tájékozatlan a jó irányok felől. Vagy csak a dolgát akarta megnehezíteni. Pedig ő gyanutlanul, rejtve akarta megszerezni a Funokonot. Hatásos fegyver, és ha a Shounga nem is, a Funokono már jócskán túlszárnyalta apja, InuTashio Tetsaiga fegyverét.
Mindig is restelte, hogy testvére kapja apja fegyverét: Egy félszellem, höh, alkalmatlan egy szellem fegyverének öröklésére. Ellenben ő... egy nap még megbosszulja ezt...
Hamar leugrott a a barlang bejáratához, s belépett. Nem kellett fény neki, szemei olyan fénylők voltak, hogy akár az éjben is láttak. Amint haladt lefelé, a hegy gyomrába, elfogta egy furcsa érzés.
A szent hegy gyomrában van. Megszentségteleníti, egy kardért? De minek is foglalkozott ezzel, hisz úgyis időhátrányban volt. S az éj csak megnehezítette a járást, habár pirkadat már közel járt.
Amint befordult egy kanyarban, egy apró hasadékba érkezett. A Hasadék csepkővekkel, s mésszel volt kitelítve. Hirtelen megállt Sesshoumaru. Belenyúlt a falba. Ruhája, karja mocskos lett a nedves mésztől. De nem foglalkoztatta.
Kihúzta onnan a sötét gyémántot. Ennyi kellett neki. Indult a szerzeteshez.
Hamar kiért a barlangból, s felugrott a hegy tetejére. Felszállt a felhőre, s elindult délnyugat felé. Az út csak pár kilométer volt, repülve gyerekjáték volt. Csak nehogy meglássák.
Mikor a szentélyhez ért, eltűntette a felhőt, s leugrott a szentély elejére. Gugoló tartásba esett. Felment a lépcsőn, át a shino szentély alatt, s elhúzta a húzóajtót. A szerzetes éppen meditált, egy gyertya előtt.
- Elhoztam a sötét gyémántot. - jelentette ki Sesshoumaru.
A szerzetes felnézett. - Á, Sesshoumaru-szama! Parancsoljon, a gyémántot.
Sesshoumaru átadta a semmis kincset. Ha kellett, úgyis visszaszerezte volna erővel.
A szerzetes meggyőzödött a gyémánt eredetiségéről. - Egy pillanat. - ezzel belépett egy másik szobába, s eltűnt. Pár pillanat múlva már elő is bukkant, egy sötét, hullámos karddal. - Ez a Funokono., minden démoni kardnál erősebb, parancsoljon, ez kellett.
Ezzel a szerzetes átadta a kardot Sesshoumarunak. A szellem megforgatta kezei között a fegyvert, majd övpántjához csatolta.
- Parancsoljon, máskor is. - hajolt meg a szerzetes.
- Köszönöm. Jó munkát végzett. - jelentette ki a szellem, majd megfordult, s távozott.
Sesshoumaru hamar a hegyszoros felé vetette az irányt, társai felé.
A nap fénye már áttört a horizonton, a hajnal meghasadt. Sietett, nem akarta, hogy meglássák. Amint átugrált a tisztáson, s az erdőn, kiért a hegyszoroshoz.
Hallgatott az éjről. Ez számára csak egy holdfényes éjszaka volt. Egy teliholdas éjszaka. Minden, ami ezalatt történt, szigorúan személyes.
Amint megpillantotta Jakent, s Rint, aki a hegy pompájában gyönyörködött, komoran, sötét tekintettel indult meg feléjük. Jaken hamar észrevette. Elébe szaladt.
- Sesshoumaru-szama, végre valahára megérkezett, már azt hittem, valami baja esett, vagyis nem mintha aggódtam volna, á, dehogy, csak már remélem, hogy érkezőben van... - mondta Jaken a monológiáját.
- Jaken, Rin, indulás. - ezzel Sesshoumaru megfordult, s elindult a völgy felé.
- Igenis, Sesshoumaru-szama, Rin, indulás! - parancsolta Jaken, de Rin elengedte a füle mellett. Hallotta maga is.
Örömmel felugrott Ah-Un hátára, s elindult Sesshoumaru után.
Jaken mindössze csak annyit vett észre, hogy Sesshoumaru övpántján három helyett immár négy fegyver ékeskedett.
- Várj meg, Sesshoumaru-szama, nehogy itt hagyd hűséges szolgád. - szaladt Jaken Rin és a szellem után.
Vége
