A történet címe: A három el-ipszilon falevél avarba esése
Készült: 2020.10.
Témája: Mesetörténet
Két falevél tengett búsan, mélabúsan, komoran egy fáról, egyik sárgulva, másik lilulva, lóbálták magukat a platánfáról, lengette őket a tavaszi szél, gyökerüket szaggatta a szárról - ez azért is volt fontos, mert ma még talán kevesen tudják, de a levélnek is van gyökere, és a szárba belekapaszkodik, és nem csak a lágyszárúaknál, de a fás szárúaknál, egyes növények odáig elmerészkedtek, hogy gyökérgumókat is elhelyeztek a levél végébe, így gyökereztethető a növény levélről, többségük azonban nem gyökereztethető, de nem árt tudni, hogy nem csak a ínyszalag köti össze a fával, és nem csak a rost, hanem a gyökér is... - utolsó gusztustalanság: gyümölcs-zöldség is gyökérháló :-O - lazultak, kényelmesültek, készen állva arra, hogy leszakadjanak a fa száráról, ágáról... és belehuppanjanak a gallyak, tobozok, gesztenyék, mogyorók, és makkok őszi levél fedte gyűjteményébe... :) Egyszer csak a lila nagyot sóhajtott, és nagyon meglökte magát, ezért ingválla kilazult, és készen állt a hullásra... a sárga csak csóválta a fejét, nem , nem volt idős , se gondterhelt , se úr , csak egyszerűen nem akart elválni a társától...
- Ezt most miért csináltad? - kérdezte a sárgalevél.
- Nem is tudtam... ilyen könnyű? - felelte a lila levél.
- Most bús komoran alábuksz... - sóhajtott a sárgalevél.
- És ez miért lenne baj, vagy gond? - tágult szemeivel a lila levél.
- Mert én még sárga vagyok, és kell idő, hogy rosttalanságomat megérlelje a nap... más különben nem gyűjtenek be! - így a sárga levél.
- Szeretnéd, ha begyűjtenének? - kérdezte a lila levél.
- Szeretném! Jó lenne... de szép lenne... egy gyűjtőnél! - így a sárga.
Én ilyet nem is tudtam... - ezzel a szokásos frontos széllökés jött a tenger felől, és megmozgatta a fák lombjait a szél, csörgött, zörgött, zengett a sok levél, a lila is táncolt, csak nem leszakadt...
- Váó, de merész... innen a kilátás hatalmas! - így a lila levél.
- Még ne essél le... nem jön az ember! - így a sárga levél.
- Miért, az ki? - csodálkozott el a tájék panorámáján a lila, mire a sárga megint felsóhajtott: - Akkor a legcsodálatosabb a levélhullás, ha jön egy ember alatta... hull az elsárgult levél!
- De én lila vagyok! - felelte a lila levél, és libikókázott.
Újra egy széllökés, és egy narancssárga gesztenyelevél hullott az ágak közé, már repülve, utolsó perceit élve a száguldásban, úgy, hogy köszöntse az őszt... de szép lenne... mert egy levél leszakadás után csak 1 óráig él! :) Negyvenöt percet már megtett repülve!
- Aloha, erdő túloldaláról! - így a gesztenye levél.
- Helló! - így a sárga falevél, és mosolygott. A felhők közül előbukkant a fagyos, távoli napsugár, és fehér fényeivel cirógatta a három levelet.
- Erdő túloldala? De hisz ez egy park sok paddal! - felelte a lila levél.
- Park? Ez? Nem sok fa?! - értetlenkedett a gesztenye narancssárga levele.
- Honnan vagy? - kérdezte a sárga.
- A sok fa másik végéről! - felelte a narancs.
- Vá, leszakadt az ínyem, nem jön ember, és már csak egy széllökés! - tündökölt lila cirmán a fagyos napsugár...
- Vigyázz, csak 1 óra... repülni is kell! - mosoly a gesztenye levél.
Ekkor egy gombamanó feljött a fa szárára, törzsére, majd ágára. Fehér botjára támaszkodott, kalapja a gombafej volt, bocskorral, tönkkel, gyökér a lába, keze volt... csak az lehetett emberi! :) Odaállt a három levélhez, és ágakhoz csapta a fehér mini botját...
- Vá, ne ilyen hevesen! - mondta a lila, mert már csaknem leesett.
- Na, mi csoda hozott titeket össze? - kérdezte a fehér gomba...
**
...A fehér tönkű gomba kalapjával, bocskorjával, emberkezeivel, és gyökérlábakkal - nem voltak azok ingvallók de elég járó alkalmasságok voltak - fehér mini botjával rápattintott az ágakra, és meglebbent, megrezzent az ág, mely a fatörzsről nyúlt lefelé... nem csak gallyak, de falevelek is hullottak alá...
- Vá, óvatosan, gomba uraság! - mondta sopánkodva a lila platán levél, mely nagy volt, és szép, csak éppen ékeskedett egy rút folt a közepén. Gyökereivel már csak lazán kapaszkodott az ág tövébe, és meredten, dermedten nézett a gombára, ki el, kit nem, ha bele nő az ágba, nem lesz mese... pár óra alatt körbefutja gombafonalaival, és akkor annyi az ágnak, annyi a levélnek, és ha az gyökerével megkapja a gombát, talán már repülni se repülhet élve...
- Mi csoda hozott össze titeket ide? - nézett meredek felelettel a gombauraság, és merőleges pillantást pillantott a gesztenyefa levelére, a szép, napsütötte, fagyos sugaraktól vissza nem riadt narancs-sárga levélre, mely még dacolt a szeptemberi vén asszonyok szelével, és augusztus tikkadt szöcskéje is megsütkérezte...
- Én csak idetévedtem, merre szél rózsa visz minden irányba! - élceskedett a gesztenyelevél, és kacéran rázta ide oda tövét, úgy, hogy még a többi levélnek is neki ment, ki tudja, tán ő szántjából tette e ezt, vagy talán az őszi szellő fújdogálta meg...
- Idetévedtél... de honnan? Ez Platánfa, nem gesztenyefa, kirívó a jelenléted! - mosolyodott el a bocskoros gomba.
- Onnan, amonnan az erdő túloldaláról, a sok fa másik innenső túloldaláról! - felelte a gesztenyelevél, és kinyújtotta kezét, mellyel az irányba mutatott, majd visszahozta a levélbe... eféle csodát ember nem láthatott... csak gombauraság, ki maga a csodagomba, a csodák országából...
- De hisz ez nem is erdő! Ez egy park... na jó, talán elhagyatott park! - nevetett a gombacsoda.
- Az az igazság, nem járnak túl sokszor a parkba az emberek... - felelte az elsárgult falevél.
- Nem , ... én csak... - nézett el el a narancssárga. - Errefelé jöttem!
- Tehát a szél hátán, üm-hüm... - nézett el állát fogva a gombauraság, ügyelve arra, hogy megtudjon támaszkodni vékony mini fehér botjával az ágra. - Hát tudod, hogy az ember ennek se örül... ezt se láthatja meg... hogy viszi a levelet a szél... szóval repültél! - kezdte el a csodagomba.
- Nem én hát, a szél! - felelte a narancssárga levél.
Már kezdte cirógatni őket a távoli szellő, érezhető volt a szél növekedése, a lila levél nyelt, ki tudja, talán az utolsó széllökés... de azért jó volt sütkérezni 6 hónapon át...
- Nem szabad repülni? - kérdezte a lila levél. - Vá... - lökte meg a szél.
- Azt én nem mondtam... de nem kellene... de ha egyszer visz a szél... - kezdte el a gomba, majd beleült az ágba. - Még itt leszek. Viszont gesztenye- narancssárga levél, neked tovább kellene szállnod!
- De hát már alig van csak öt percem! - mosolyodott el a narancssárga levél.
- Igen, nekem meg végem! - Á... - jött meg a szellő,. és leszakadt a lila levél, egy darabig zuhant, majd felkapta a szél, mintha kezelt, lábalt, fejelt volna, valamennyire repítette a szél... - Hurrá, repülök! - mondta a távolban...
- Tovább ment! - billegtette magát szeplősen az elsárgult falevél.
- Tovább hát, és repülve... - így a gomba, és spórázott az ágba, hátha megfoghatja az elsárgult falevelet.
Eközben egy úriember előkelően sétált át a parkon, kalapja a fején, forgatta sétapálcáját, jól öltözött, nyakkendővel, ünneplő cipővel, díszes ruhában, szövetkabátban... mintha csak az ősz tette volna oda, úgy lépett ki a tájékból.
- Nahát, íme jön egy ember, nem akarsz tovább repülni, gesztenyelevél? - kérdezte az elsárgult levél.
- Hát... erre a pár percre... - nézett maga alá a narancssárga levél, az úriemberre, Kendre...
- Én már spórázok, engem vadfának nézz! - ezzel belenőtt a fába a csodagomba, botja pedig ere lett a tönkjében.
Ismét szellő fújt, és továbbrepült a gesztenyelevél...
- Minden jót, megyek tovább! - felelte a narancssárga gesztenyelevél.
- Tudta jól, hogy nem lehet itt lenni! - felelte a csodagomba, és fonalai már közeledtek az elsárgult falevél tövéhez, aki még mindig szorosan ragaszkodott a fa táplálásához. Hát igen, szép volt ez a hat hónap meleg napsütkérezés!
Közben pedig az úriember épp e fa alatt repült el, fogván a kalapját a szélben, és felnézett a fára...
- Nohát, gomba? Hmmm, szép az ősz...
Ezalatt a lila levél szállt a park felett és csak annyit mondott a sodrásban: Megérte 6 hónap erőfeszítés egy repülésért... bár még a havat várná... de egy levélgyűjtőé szívesen lenne...
**
Fújdogált a szellő, és font a gomba... ahogy mondta az úriember, de szép az ősz... milyen szép az ősz... szép az ősz... de mi a szép benne? Mi a legszebb? Egy levélfújás? Egy érett termés leesése - elsősorban a makk, gesztenye, toboz - vagy... valami más? Esetleg valami kellemes őszi cirógatás? Vagy az avar zörgése? A fák recsegése? A gallyak rázkódása? Van talán egészen más... a fagyos napnak innenső túloldalán, a déli oldaláról ide tündökölvén cirógató hűvös fénye, vagy a felhők rohanása... ? ... esetleg a hideg levegő?...
Talán még az úriember sem tudta nagy fondorlatosságában, oly nagy furfanggal haladt előre, se búval, se bánattal, egyszeriben alá hagyta a nagy platán fát, és elhaladt egy pad mellett. Itt felemelvén kezeivel botját, megigazította a kalapját...
Az elsárgult falevél sóhajtott egyet, ahogy nézte a magányosnak tűnő úriember zarándoklatát... majd vissza nézett a fehér gombára, aki már alábukott tekintetével a kalapjába... Se az arca, se a botja, de még a keze se volt kint... csak szőtt, font... el akarta sorvasztani a levelek eleganciáját... elsősorban azonban az elsárgult falevélt akarta megkoholni...
Csak szőtt, font, szorgosan, dicsőn, milyen lenne a gomba, ha nem dicső... kalapját is koronának nézi! Véd az eső ellen... és jól mutat... talán ezért se foglalkozik a gomba oly sokat az e-féle úriemberekkel...
- Jaj gomba... én majd lehullok... olyan szomorú vagyok! - kezdte el az elsárgult falevél.
- Szomorúságra semmi okod... miért lennél szomorú, mert lefújtam a narancssárga levelet? - kérdezte holt nyugvában a gomba uraság.
- Múlik az idő, és ha az az úriember tovább megy... - nézett le újra a kalapját igazgató úriemberre az elsárgult falevél... ami neki pillanat, az az úriembernek óráknak tűnik, ő hadar, csévél, sebesen karattyol, és gyorsabban múlik az ideje, mint az embernek, így, míg az úr elvan a kalapjával, a gombával jól eltársalog ez alatt a fél-egy-másfél perc alatt.
- Most akarnál hullani? - nyújtóztatta feléje fonalát a gomba. Már csaknem elérte... márpedig akkor nem sok értelme van tovább szállnia.
- A lila is elment, és ez olyan szomorú! - felelte a sárga.
- Na ja, szomorú bízz. Akkor... te is elmész? - kérdezte, és már csak pár milliméterre volt a sárga falevéltől. Nyújtózkodott teljes erejéből... (Ez az, mindjárt elérem)...
- Nem szeretnék magamra maradni! - felelte a sárga levél.
- Nem vagy magadra! - így a gomba.
- Közeleg a szél, akkor repülök, amikor a többi levél! - dicsfényezett az elsárgult falevél, és kecsesen ide oda billegtette magát, zavarában.
- Nem akarod, hogy megérintselek? - kérdezte a gomba.
- Nem, és fúj... - erre jött a szél, és igyekezett leszakadni a fa ágáról az elsárgult falevél, rázkódott, csapkodott, rázott, mindent csinált, a többi falevelet is fellármázta, és mind fújni, csapkodni kezdett... valamelyik leesett, valamelyik nem. Megindult a fák zsongása, a falevelek a többi fát is mozgásra kényszerítették, már minden környezetükben lévő fa levele elkezdett zsongni, és a fák dőlögettek, táncoltak a szélben, rázták minden irányba a leveleiket, lombkoronáikat, hogy azoktól megszabaduljanak. Hulltak a levelek, és levéleső hullott alá a park ezen terén, hullott minden féle levél, színes is, meg zöld is, és egyszer csak a mi sárga levelünk is leszakadt.
- De hisz még meg sem értél! - mondta a gomba, és kidugta szemeit.
- Még nem... - kezdte el az elsárgult levél.
- Jó volna, ha narancs, vagy lila, vagy bíbor lennél! - folytatta a gomba.
- Jó volna, hadonászott a gallyak között az elsárgult levél.
- Új köntösben szebb a világ, visszahozzalak? - erősködött a fehér gomba.
- Nem kell... én már megérettem... én vagyok az elsárgult falevél! - felelte mosolyogva az elsárgult falevél, és kiszabadult a gallyaktól, majd elkezdett lehullani, az úriember felé, és ahogy felette hullott néhány társával, büszkén kiáltotta: - Repülök!
- Hull az elsárgult falevél! - jegyezte meg a gomba, majd bocskorjába bújt, és visszahúzta fonalait.
Ezzel az úriember körül megelevenedett az idő, és az idő tovább folytatódott. Ráesett az úriember kalapjára a sárga falevél, és az úriember a földnek illesztette sétapálcáját, majd tovább ment...
- Éljen! - fújta ki magát az elsárgult falevél.
Fin
Hull az elsárgult falevél
Máté Péter
1973
