A Gomba és a Remény igaz története
Írva: 2020.03.
Meg nem történhető, de valószínű történet, az Egzotikum Képzeletvilága
Volt egyszer, valamikor réges-régen egy tágas erdő, ami hatalmas fenyőerdő lehetett, néhány tölgyfával, bükkfával, és gesztenyefával díszített, sűrű, cserje által, bokrosítottan, vadon benőtt területe lehetett, ahol rengeteg kis erdei ház helyet kapott, és az erdőtől nem messze, úgy öt kilométerre lehetett egy szép nagy falu, aminek a lakossága elérte az ötezer főt. Elég sokan lehettek. De ez az egzotikus, tündérmesébe illő rejtélyekkel, és mítoszokkal teli kiserdőt cseppet sem zavartatta, itt megnőtt minden giz-gaz, elélt minden állat, növény, és elszállt errefelé minden, ami ég, még a rettenthetetlen sólymár is, aki csak a barát gilisztára fájó foggal tudott gondolni. Pedig barátgiliszta a havervakond társa volt, és havervakond demokratikus hangyabolyok segítője lehetett, akinek ura, égiek átka, csak a méhek, és darazsak lehettek.
Volt egy reménye az erdőnek, akit úgy hívnak, Tincs, és ő igen szeretetre méltó zümitárgy volt, szállt is, állt is, mászott is, tulajdonképpen beszélt is. Ezt a zümitárgyat az érdekelte, ki volna a legtisztaszívűbb az erdőben, akinek gondját, baját kereshette.
Egyszer csak kis Tincsünknek úgy adódott a járása, hogy egy nap arra mendegélt, ahol a gombák kikelete található, és hatalmas gombasokasságon csak úgy ámélkodott, ahogy repült, és elengedett. Mind dacos, merev, és jószágos, várták az esőt, és a moszatot a fáról, szegények csak akkor spóráznak, ha megbirizgálják érzékelőmirigyjeiket a zöld savak, de mind eleven volt, és olykor, - bár emberek számára csak mende-monda szerint - de esőben táncot járnak, és énekelnek, együtt ugrándoznak, és szavalják az esőhozó fa nevét, dicsőítik az erdő urát, és ezért sok avar képződik a fákról a talajra.
Most is, ahogy eddig is, kissé dugdosták ki gombafejeiket, hogy megnézzék, katicabogár, vagy darázs szál el felettük, mert a katica a barátnőjük, de a darázs az úr, és neki bábnak kell lenniük, vagy megcsípi őket is a darázs. De remény Tincset ez nem zavarta. Most is, ahogy máskor is, rászállt egy viszonylag érett csiperkére, megbirizgálta a lábát, és szívott egy kis gombaesszenciát a bőrével. Ezzel úgy be pörgött egész napra, hogy alig lehetett leállítani. Ő volt a gombakuktár is, nem lehetett nálánál finomabb állat gombamártást csinálni az erdőben, persze, csak, ha mókus és nyúl nem szerez tudomást róla.
Ekkor remény felszisszent, és billegtette testét jobbra-balra, fel és le, majd hopplát ugrott, és tovább szállt.
Egyszer csak egy gomba nem tudott tovább tűrtőztetni, valahol a tölgyfa odva alatt, már régóta bántotta valami, de most nagyon. Érezte, ott van, maga alatt, nem értette már meg, hogy tavasztól nyárig mi minden történt az erdőben, közeledett az ősz, így kidugta a fejét. Nem vár még egy évet, menekül. Nem maradhat tovább az erdőben, jó volt, tiszta volt, elesett volt, és semmi, csak egy katica bogár csiklandozta meg a hátát még tavasszal, mikor kinyílt.
Kibújt a gomba a fa odvából, és körülnézett. Sokat keresgélt már az erdőben, nem első útjára indul, mindig vissza tér, de most érezte, ez nem lesz szokásos. Már reggel óta forr az erdő, azt reppdesik a madarak, jön valaki, aki szerencsét hozz, és a hűs levegő is feltámadt. Az a késő augusztusi szellő.
Gomba kimászott, batyuját a hátára csapta, belebújt a bakancsába, és elindult. A gombaterritóriumot elkerülte, nehogy véletlenül is meglássák a gombák hadai. Mert akkor hatalmas a zaj, minden gomba mindent mond, egy sem szereti a lófrálást.
Gomba így távozott ismét a legelőről, és egy ösvényen egyre beljebb haladt az erdőben. Érezte, baljós árnyak vetülnek az ösvényre, veszély közelgett, de tudta, ha nem áll meg, talán elkerüli. Így nem állt meg. Nem a világos ösvényen sétált, ami a település felé vezetett, hanem a sötéten, ami kissé bevezetett az erdőbe, de aztán egy hatalmas tisztás, és ott már nem találja meg senki. Végre, kijut az erdőből, továbbállhat, messze földre utazhat, még mielőtt beáll a tél, talán még meg is gyökerezhet, biztos nem lesz baj az a 10-15 nap, talán nem lesz jeges. Új hely, új remény, minden tájéknak úgy remény szeretete van, ennek az erdőnek Tincs, de ahova sietett, ott Mancs volt, a szúnyog, aki mindent leleplezett, és ő már a völgyben volt, ahol nem sok emberi ház állott, csak a magaslatok, és a náderdő. Oda sietett gomba, ott akart új helyre lelni, nem akart eltévelyedni, bízott benne, hogy a hegyen melegebb lesz, tisztább lesz, és kényelmesebb lesz. Ez a sok gaz gomba már mind áruló, telenőtték a gombák telephelyét gyökérrel, és nem maradt gombánknak hely gyökerezni, csak a fa odvába. Oda meg nem akart menni.
Legutóbb, mikor szarvasbogár eleganciájánál járt egy eszenciáért, nagyon megdicsérte a szarvasbogár, amiért ennyit fejlődött, erősödött, és szeretett, de dorgálta, amiért merészkedik. Előre megmondta, ha nem tud erről a szitakötő, nem mehet tovább. De gomba erősködött, és szarvasbogár csak egy csípős esszencialevesre hívta meg, hogy éreztesse, mi is az a bogár szeretet, ha nem tudja, hogy van rovar szeretet.
Egyszer csak hangokat hallott gomba, és lassított. Egy másik ösvényről közeledett, amit maga mögött hagyott, és magas területről. Nem, nem a sólymár lehetett. Ének hangot hallott. Bár mókus is énekel, nem ilyen éles hangon. Így szólt az ének:
- Ha én kosaramba sok gomba lészen, mindenbe beleteszem, ami nekem lészen! Ha én gomba kosaramba minden gomba meglészen, sok csiperkegombából gombaleves lészen! - jött a kacagó női hang.
Gombánk most már félt, fák árnyékában loholt, sietett, végül belebújt egy odúba, és a legbelső falához nyomult. Kissé félt, összerezzent, még bátortalankodott, félt kimutatni félelmeit, aggályait, nyugtalanságait.
Egyszer csak ciripelő hangra lett figyelmes gomba.
- Darázs, csak most ne! De ha szitakötő meglát, mindennek vége! - felelte a gomba.
Egyszer csak nagyon szapporta volt a szárnyrepdesés. De ekkor újra felhangzott a lány magas hangja: - Gombák, gombák, merre lengek, ebbe, ebbe, bele estek! - mondta a női hang, és gombánk földnek gyökerezett. Jött az árnyék, egyre jobban eltakarta a kijáratot, gomba tetsznek álcázta magát, és elborította az árny, majd megérintették.
- Gomba! - jött a hang.
- Ne, még ne, nem akarom! - mondta a gomba.
- Gomba ne félj, én vagyok az. Tincs. A remény! - simogatta gombát Tincs.
- Remény? - bújt ki a gomba, és gyökereit visszahúzta. - Remény!
- Mit keresel itt? Miért jöttél el? Miért nem vagy a telepen! - kérdezte Tincs.
- Tincs, én nem tettem semmit. Csak nyugtalan vagyok! - felelte gomba.
- Gomba, nem kell félned. Amíg veled vagyok, nincs mitől tartanod! Mi a terved mondjad? - kérdezte remény.
Ám ekkor már közelebbről hangzott fel a gombaszedő női hang. Biztos a szétszóródott gombákkal kezdte a szedést. - Gomba, gomba, én édes gombám, gyere hozzám, toprongyos bocskorkám!
- Már jön a gombaszedő lány! - monda a gomba.
- Keressünk menedéket! - felelte Tincs, és kikísérte az odúból gombát. Már látták a lány távoli árnyékát, mikor belevesztek a sűrűbe. Gyorsan sétáltak, haladtak az erdő határa felé, és mikor egy viszonylag tiszta területre értek, meghallották újból a leány hangját:
- Gomba, gomba, hol bujkálsz gomba, ha nem látlak, visszaviszlek holnap! - kezdte el újból a leány hang.
Gomba és Remény ekkor megbotlott, és elesett egy földből kiállt gyökérben. A lány árnyéka ekkor végigfutott a testükön, és ellepte őket. Gomba nyelt, nem tartotta szükségesnek, hogy hátraforduljon, de a futás még a lábában volt. Tincs felállt, és felsegítette gombát. - Készen állsz?
- Fussunk! - felelte a gomba, és ezzel átugrották a gyökeret, majd futni kezdtek.
- Ha nem jössz elő háromra, ott leszek a markodban! - mondta a leány hang, és egyre közelebb sétált hozzájuk, már a nyomukban volt, mikor is Tincs és gomba újból megbotlott egy vízben, és beleestek egy érbe. A csobbanás hallható volt.
- Na lám, valami csobbanást hallottam, ki vele, ki lehet ott! - kérdezte a leány, és gombás kosarát lóbálva gyorsan átlépett a gyökeren, és elindult az ér felé. A szél ekkor megindult, és fújta a fák leveleit, repültek a gallyak, de a lány arcát megvédte tőle a csuklyája, amely piros fátyolként borította be pirospozsdásos arcát.
Mikor már közeledett az ér felé, Remény rémülten segítette fel almát, és kiugrottak az érből, futottak fel a dombon, tovább, az erdő kijárata felé.
A gombaszedő leány ekkor odaért az érhez, és meglátott két árnyékot futni. Szemeit megkristályosította, és kirajzolódtak az alakjaik. - Nem futhattok tovább! - ekkor letette a gombás kosarát, kihúzta a szélben a sálát a torkából, kibontotta, és feléjük hajította, éppen rájuk. Majd óriásként lépett át az éren, fel a dombon, és már esett is a földre, hogy összecsukja a sálat. Remény kiadta sál alól gombát. - Futás! - mondta hozzá bölcsen.
- Remény! Csak te veled! - mondta a gomba.
A lány csukta össze a sálat, szemei villogtak a sál felett, arca csuklyáját mozgatta a szél, csizmáját sáros földdarabok díszítették, és Tincs a sál összecsukódásában összehúzódott, és mikor összeért volna a sál két széle, az utolsó pillanatban kiugrott a sál markolatából, és futott tovább. Gomba már előrébb tartott.
A gombaszedő leány még csipdelt, harapott, hadonászott, kapkodott, fogdosott Tincs után, de nem érte be kezeivel. - Na várjál csak! Ennyivel nem ússzátok meg!
Tincs utolérte gombát, és rohantak tovább előre, csak is előre, az erdő széle felé. Már jó ideje rohantak, mikor sebes, gyors, nyújtott lépéseket hallottak maguk mögül, amely, úgy tűnt, ahogy közeledett, be is éri őket. Gallyak recsegése, falevelek szállása, misem volt nagyobb akadály a gombaszedő leány számára.
- Tincs, hogyan tovább? - kérdezte gomba.
- Csak előre futás. Nem kell félni, nincs sok hátra! - felelte Tincs.
Mikor kilépett a avarterületbe a gombaszedő leány, meglátta futni a két kis lényt, ám ekkor elmosolyodott. Ezúttal nem hibázza el, nem fekszik hanyatt, és már lépdelt is feléjük. Szemei kivilágosodtak, tekintete megelevenedett, cselekedete felgyorsult, és már majdnem utolérte a két kis lényt, feléjük kapott volna, ám az utolsó pillanatban Tincs, az erdő reménye felszállt, és megkerülte gyors szárnymozdulatként a gombaszedő leányt, közben végig feleselt. A gombaszedő leány csak kapkodott, lépegetett hátrébb, de nem tudta elkapni a szálló akármicsodát. Gomba pedig ismét lépéselőnyre tett szert.
Remény terelt, gomba rohant, már az utolsó fák között rohant kifelé, és már látta, ahogy a hatalmas síkság koromfekete felhői alatt megelevenedik a tornác.
Tincs felé hadonászott a gombaszedő leány, egyszer-kétszer eltalálta, harmadjára a fának vágta. Ott a földnek esett. A gombaszedő leány megigazította a sálját, és odalépett hozzá, majd leguggolt. Csuklyáját lefújta róla a szél. Haja lebegett a szélben, sárgás színben.
- Szóval te vagy az egyik csoda! Hmmm... - kezdte el a gombaszedő leány, és óvatosan megbirizgálta a lényt kezeivel. - Puha vagy! Mégis kemény! Ki lehetsz?
Ekkor neki pattant a fenekének valami, és a gombaszedőleány megfordult, és nézelődött. Tincs pedig felállt, és tovább rohant. Így tett gomba is, mert ő pattant neki a gombaszedő leány fenekének. A leány már ideges volt, felállt, de már nem látott senkit.
Gomba és Remény, azaz Tincs az utolsó fa mellett is elhaladt, és kiértek az erdőből, már még sok avar volt előttük. Ekkor felhangzott talán utoljára a nő éneke. - Remény veszett hely volt ez, vigasztalj meg, vagy elveszek!
- Ez itt már az erdő vége, gomba! Köszönöm, hogy erdőnk látogatója voltál! További jó utat! - felelte Tincs.
- Én is köszönöm, Tincs. Jó remény vagy, szolgáld tovább szitakötőt! - ezzel gomba felkapta batyuját a hátán, és loholt tovább a magas fűben. A lépések már közeledtek, vagy távolodtak? Ki tudja... egy biztos volt, Tincs elvégezte kötelességét, felszállt a lombkorona felé, s ki tudja mi lehet majd a következő útja, vár majd rá szitakötő, az erdő ura, vagy mókus, az erdő bölcse, de egy valamiben biztos volt, gomba kijutott, új otthonra talált. Ezzel tovább szállt az erdő felett Tincs, a remény, az igaz történetek felé.
Fin
